8.

 Nem tartott sokáig, amíg kezdtem hozzá szoktatni magam, hogy lehetséges négyen leszünk. Tudtam jól, hogy anyának is kijár a boldogság, de éreztem, hogy kezdek önzően ragaszkodni hozzá, ami nem volt egészséges ránk nézve.

Hallom, hogy megszólalt a csengő, és anyum kedves hangja, ahogy köszöntötte a vendégeket. Ahogy kiléptem, hogy üdvözöljem őket megüt köztem az egyik osztálytársam bájolgott anyámnak.

Carolinában, amúgy senki nem szeretet engem a stréberségem miatt.

De az előttem mosolygó szőkeség gyűlölt a legjobban. Megfogadta, hogy tönkreteszi az életemet, miután bekerültem a Carolinába rájött, hogy vetélytársa lehetek. A barátnői szintén nem bírnak.

És lám itt van az otthonomban az apjával, aki megakarja szerezni anyámat..

- Bogi, nem mutatkozol be? - kérdezte anya kedvesen, felém nyújtva a kezét. - Tudtad, hogy Kinga apja a Carolinában történelem tanár? Hát nem fantasztikus! - Anyámból áradt a boldogság. Imádta a 1800-as éveket, az akkori kort, és biztos voltam benne, hogy első, adandó alkalommal kifagassa erről a férfit.

Kinga negédesen hunyorgott rám, láttam a macska szemében, hogy várja mikor szólallok, meg.

- Osztálytársak vagyunk Kingával - vetettem oda. Anyám szigorúan rám pislantott.

- Ó, tényleg persze - mondja anyám sietve. - Remélem barátok lesztek - mosolygott ránk, kényszeredetten vissza mosolyogtam rá.

A vacsora hangtalanul és unalmasan telt el, anyám és a férfi jól cseverésztek, azonban én Kingával nem jutottam dülőre.

- Anyád jófej. Aranyos, fura, hogy te ilyen lettél - szúrt belém halkan. - De mivel lehet rokonok leszünk....

- Csak szeretnéd - vágtam a szavába gyorsan, felpattanva az asztaltól. Úgy éreztem tennem kell valamit, hogy anya ne érezze magát magányosan, de ne legyen Kinga az én családomban.

Anyám idegesen rám emelte a szemét. - El fáradtam, megyek fogat mosni, és lefekszek. Öröm volt megismerni magát Tamás. Szia, Kinga.

Hátra sem nézve osontam fel a szobámba és vetettek magamat az ágyra. A mobilomért nyúltam, amit egy ideig idegenként méregettem, majd egy számot hívtam fel.

Hallgattam, ahogy kicsörög, aztán a férfias hangot.

- Igen, itt Elemér.

Gombóc nőtt a torkomban, hogy úgy éreztem képtelen vagyok nyelni.

- Szia... - szólaltam meg krákogva. - Én...vagyok a lányod - suttogtam. A vonal, túlsó végéről csend fogadott.

- Figyelj nem tudom ki vagy...de ha a lányom is vagy nem érdekel.

- Csak szeretnélek megismerni - mondom könnyezve. A férfi a vonal végéről felsóhajtott.

- Egy kávé belefér - egyezett bele halkan. - Anyád tudja, hogy felhívtál?

- Nem - feleltem. És ez így is volt jó, legalább elkerülöm a hatalmas fejmosást, amit kapni fogok, ha erre rájön.

Ágyban fekve jegyzeteltem az anyagot mikor anyám kopogás után benyitott. Hangtalanul foglalt helyett az ágyamon. Kedvesen rám mosolygott, szemei csillogtak..

- Milyennek találod őket?

- Ezt most komolyan kérdezed? - kérdeztem hunyorítva.

- Igen.

- A pasival nincs gond. A lánya rémes - mormogom. Anyám felsóhajtott. - Te akartad tudni.

- Azt szeretném, ha barátok lennétek.

- De én nem akarok. Jézusom, anya minek töröld magad azon, hogy milyen lesz a kapcsolatom a lánnyal, hiszen most kezdték egy kapcsolatot! Minek akarsz ennyire bele ugorni a dolgokba?!

- Igazad van - motyogja. - Csak szeretnék boldog lenni, Bogi.

- Velem is az voltál, vagy - kötöttem az ebet a, karóhoz. - Nem kell ehhez pasi. Eddig is megvoltál nélküle. Mintha esélyt sem akarnál adni apának, hátha visszatérne hozzánk, s lehetnénk megint egy család.

Anyám fáradtan megdörgölte az arcát, láttam a szemében a fájdalmat, de nem vettem róla, tudomást. Felállt kerülte a tekintetem.

- Anya?

- Tudod, Bogi...apád akkor hagyott cserben, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Ezért az életembe ő nem fér bele.

- De az én életemben igen.

Anya kesernyésen felnevetett. - Igen, ragaszkodsz egy olyan képhez, amit magad alkottál meg, de az nem igaz. Apád téged hagyott el, nem engem, engem azért mert téged választottalak.

- Ez nem igaz! - kiáltottam lelökve a füzeteimet a Földre. - Hazudsz!? Menj ki! Menj ki!!! - ordítottam, anyám meg szomorúan, letörten támolyogott ki a szobámból.

Mérhetetlen zokogásban törtem ki, mert hiába, akartam azt hinni anyám hazudik, tudtam jól, hogy nem.

Akartam hinni valakiben, még ha az a valaki az apám volt.